Bár nem vagyok a téma igazi szakértője, mégis többször fordultak már hozzám azzal a kérdéssel: Mi az a rítus? De az alábbi kérdést is feltették már nekem: Mi értelme, hogy egyszer egyik helyen így mutatják be a római katolikus szentmisét, másik helyen meg így?

Akkor kezdjük az elejéről:

A rítust másképp, magyarázó jelleggel nevezhetjük szertartásrendnek is. Egy adott rítus ugyanis azt határozza meg, hogy a szentmisén milyen liturgikus szövegek hangozzanak el, milyen mozdulatokkal végezzék a szentmisét és közben milyen ruhát viseljenek. Persze mindezeken felül egy rítus előírásai minden másra kiterjednek és csak keveset, vagy semmit sem hagynak a szertartás végzőinek önkényére.

Itt rögtön fennakadhat valaki: Miért jó, ha mindenre van előírás? Mert – és ezt nehéz megérteni a huszonegyedik század innovatív emberének – a katolikus liturgiát NEM ember alkotta. NEM egy kreatív produkció és NEM egy szenzációhajhász előadás! A liturgia, ahogy a II. Vatikáni Zsinat fogalmaz, életünk csúcsa és forrása. Itt ér össze ég és föld a legnagyobb áldozatban, ezért nincs helye benne semmi esetlegességnek és esetlenségnek.

Mert amikor mindent az emberre bízunk a szentmisében, akkor olykor az asztalra kerül a csizma avagy Superman a miseruhára:

Annak, hogy mindezek ellenére a Katolikus Egyházban több rítus van, összetett történeti okai vannak.

Kezdetben nem volt olyan szabályozott az ősegyház liturgikus élete. A fontos az áldozat bemutatása volt: a kenyér és a bor magunkhoz vétele. Idővel azonban az Egyház életének évszázados változásai és területi terjeszkedései elkerülhetetlenné tették, hogy különböző formái alakuljanak ki a korábban egységes liturgiának. A változások elsősorban területileg bomlottak ki: mindenhol meghatározó volt, hogy a megtért nép, milyen ősi és felvett szokások szerint él.

Mindenhol volt egy bizonyos szintű liturgikus inkulturáció: az adott nép szokásrendszere hatással volt a keresztény liturgiára. Például a Római Birodalom által ellenőrzött területeken kialakult az az analógia, hogy Jézus Krisztust addig csak a császárnak kijáró gesztusokkal és szövegekkel köszöntötték maguk között: letérdeltek előtte, keresztjét, mint a császár gyűrűjét, csókkal illették, vagy szavait fennhangon énekelték, mint az uralkodó rendeleteit.

Így, a császároknak kijáró tiszteletadás formái szavak nélkül mondták el az egyszerű embereknek, hogy a császárnál is jóval nagyobb valakit fogadunk be a liturgiában. Emellett persze nyilvánvaló, hogy a zsidó vallás szertartásrendje volt a legnagyobb hatással liturgiánkra. Az oltáron álló hét gyertya, a zsoltárok imádkozása, a papok liturgikus mosakodása mind közvetlenül zsidó liturgiából származnak.

Idővel a leglátványosabb különbség a népvándorlás által elsöpört nyugati birodalomrész és a tovább fennálló Bizánci Birodalom szertartásrendje között alakult ki. Ugyanakkor Kelet és Nyugat elkülönülése, még a skizma idején sem volt olyan látványos, mint ma. Mindkét helyen használták a görögöt és a latint is, majd fokozatosan eltűnt mindkét helyről a másik felekezet nyelve.

Mint látjuk a Katolikus Egyház első 1500 éve mindenképp a liturgikus kibomlás és sokszínűség ideje. Számtalan rítus alakult ki Európában, az Egyház különböző püspökségeiben. (Nemzeti egyházakról beszélni ekkor még időszerűtlen.) Nagy hagyománya volt például a milánói ambrozián rítusnak, vagy Magyarországon az esztergominak.

Ezek után következett, ha nagy vonalakban vázoljuk csak a történetet, a liturgikus egységesülés 500 éve, amikor is a zsinatok és a pápák római rítusa lett az elfogadott rítus. V. Piusz pápa a tridenti zsinat után adta ki a közös római misekönyvet, ami az Egyház egységes liturgikus életének alapja lett. Az egységesítésre azért volt szükség, mert, ahogy az a reformáció idején is megmutatkozott, a sokszínűség sajnos sokszor nyílt dezintegrációba csapott át. Az ellenőrizetlen rítusok idővel helyet adtak a szélsőségeknek is: egyes helyeken például Máriát, mint társmegváltót kezdték tisztelni és nevét bevették, olyan könyörgésekbe is, ahol annak nincs helye. Máshol az Oltáriszentség tiszteletében olyan tévedésekbe és túlzásokba estek, hogy a hívők sosem merték magukhoz venni Jézus Szent Testét és Vérét. Szükség volt tehát a liturgikus fegyelemre és koordinációra, de sokáig még így is megmaradhatott, adott keretek között pár helyi rítus.

Így érkezünk meg lassan a jelenkorba. Korunk liturgiatörténetében természetesen a II. Vatikáni Zsinat a legfontosabb momentum, de az előzményeiről is szólnunk kell.

 A XIX. század szomorú fejleménye az volt, hogy a művelt, klerikális réteg gyakorlata élesen különvált a nép liturgikus tudásától és ennél fogva szokásrendjétől is. A nép, mivel nem érezte magát bevonva a pap magában mormolt latin hókuszpókjába, a mise nézőközönségévé silányult. A nők énekeltek és rózsafüzéreztek, a férfiak szótlanul, lehajtott fejjel várták a mise végét. Ebben az áldatlan állapotban hozott változást a huszadik századi liturgikus mozgalom. Az új nemzedék papjai el akarták magyarázni a szentmisét a hívőknek és be akarták őket kapcsolnia a liturgikus cselekményekbe. A liturgikus mozgalom érezte és éreztette az Egyház vezetésével is, hogy a liturgia bizonyos szintű reformjára, újjáélesztésére mindképp szükség van. A prédikációk már régóta népnyelven folytak, de általában csak a mise kaptak helyet és ezért csak kevesen hallgatták meg őket. Az első reform az volt, hogy a népnyelvi homília az evangélium után kapott helyett, ahol mindenki meghallgatta és mindenki tanult belőle. Magyarországon a liturgikus mozgalom nagy alakja Szunyogh Xavér bencés szerzetes volt, aki rengeteg könyvben, írásban tanította, nevelte a hívőket, a „tudatos” keresztény életre. Így lett lassan ismét a hókuszpókuszból „hoc est corpus”.

A II. Vatikáni Zsinat kimondta, a liturgikus mozgalom hatására, hogy a liturgia, de még inkább a liturgikus élet reformra szorul. Fontos a különbségtétel. Ugyanis megváltoztatni valamit a liturgiában mindig könnyebb volt, mint fölemelni hozzá a népet. A liturgikus mozgalom egyszerre akarta a kettőt: bizonyos szintű, ésszerű, szerves változtatások mellett még fontosabbnak tartotta az Egyház liturgikus nevelésének, tanításának felélesztését. A hívő nép nem maradhatott tovább abban a tudatlan állapotban ugyanis, amelyben a XIX. század hagyta őt és amely következtében a „nyáj” ájtatosan énekelt a pap legfontosabb, eucharisztikus imádsága alatt.

A liturgia valódi reformja azonban nem a zsinat keretében, hanem csak a zsinat után történt meg. És ez nagyon fontos tény, amit sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni. 1970-ben adta ki, öt évvel a Zsinat után az új római misekönyvet VI. Pál pápa. Ebben és a hozzá tartozó intézkedésekben alakult ki az „új” liturgia, amely sok mindenben, radikálisan eltért az addig érvényes, 1962-es misekönyvtől.

Ettől kezdve terjedt el az a rítus, amit ma általában mindenki ismer. A legfontosabb változások egyike az volt, hogy minden népnyelven történt ezután, a latin használata először leszűkült bizonyos eseményekre, imákra, majd mára szinte teljesen eltűnt.

Megváltozott az áldozatbemutatás iránya is. A templomok oltárai mindaddig az Úr felé, az őt szimbolizáló Nap felé néztek. Így a pap kelet felé fordulva mutatta be az Istennek egyedül tetsző áldozatot. A nép és a pap egy irányba néztek: egyetlen célra tekintve imádkoztak. A zsinat utáni rendelkezések ezzel szemben az oltárt a szentély közepére hozták és a papot szembefordították a néppel. Így alakult ki az ún. szembemisézés, amelyben a pap hátat fordít keletnek. A zsinat utáni rendelkezések ezzel azt kívánták elérni, hogy az áldozati jelleg mellett/helyett a mise lakoma jellege is hangsúlyos legyen. Kérdés, hogy mennyit nyertünk és mennyit vesztettünk a liturgia értelméből és szépségéből ezzel az intézkedéssel.

Aztán lassan megváltozott az Oltáriszentség magunkhoz vételének, a kommuniónak módja is. Erre nem voltak határozott új, intézkedések a zsinat után, a változás „magától” indult meg. Az 1970-es évekig a hívő letérdelt az Oltáriszentség előtt és csakis nyelvére kaphatta az átváltoztatott ostyát. Manapság állva és a kezünkbe is kérhetjük az Oltáriszentséget. Vajon melyik formában mutatkozik meg több imádat?

Az új rítus tehát számos erénye mellett olyan földrengés szerű változtatásokat hozott, amelyeket sokan nem fogadtak el. A tradicionalistáknak nevezett csoportok úgy érezték, hogy míg 1962-ig a liturgia szervesen fejlődött, addig 1970 után törés állt be a liturgia formájában. Az új forma szerintük annyira eltért az évszázadokon át imádkozott formától, hogy az Egyház liturgikus élete a reform következtében elszakadt gyökereitől és hagyományaitól.

A liturgikus mozgalmat ugyanakkor nem vádolhatjuk. Az ő szándékuk nem az volt, hogy eltörölje a kapcsolatot az addigi rítus és a születő új rítus között és ezzel önkényesen, egy teljesen új liturgiát hozzon létre. Épp ellenkezőleg a mozgalom azt akarta, hogy szervesen haladjon a reform, kinőve a 1962-es misekönyvben elénk tárt rítusból, megőrizve annak lényegét.

Az Egyházon belül ilyen módon rendezetlen volt a liturgia és a rítusok kérdése egészen 2007-ig, amikor is XVI. Benedek pápa kiadta a Summorum pontificorum kezdetű intézkedését (latin nevén motu proprioját). Ebben általánosan (nemcsak püspökök, hanem papok számára is) engedélyezte az 1962-es misekönyv használatát, ezzel visszaállítva a reform előtti rítust.

Így ma hivatalosan a Katolikus Egyházban két rítus van:

Az egyik a legtöbb templomban végzett, forma ordinaria, azaz a rendes forma, amely a II. Vatikáni Zsinat után történt reformok alakítottak ki. Ez az a forma, amelyet a legtöbb templomba járó ember ismer: „szembemiséző oltár”, népnyelvű imák, „egyszerűsített”, „rövidített” szertartásrend.

A másik engedélyezett rítus, az ún. forma extraordinaria, azaz rendkívüli forma, amely a „régi”, „tridenti” szertartásrendet jelenti. Fontos azt is tudni, hogy ez nem az ún. tridenti mise visszaállítása. Nem a „barokk misét” állította vissza Benedek pápánk – ahogy azt kritikusai láttatni akarták - hiszen a liturgia az 1970-es reformok előtt is már sok változáson keresztül ment. Benedek pápa „Boldog XXIII. János pápa liturgiájának” nevezte írásában a régi rítust, tehát közvetlenül a Zsinatot meghirdető „mosolygós pápához” kötötte azt.

Voltak akik, úgy látták, hogy mindez visszalépés a zsinathoz képest, hogy elhibázott döntés az „idősek” és a „múltba révedők” számára visszaadni ezt a rítust. A kritikusok úgy akarták láttatni ezt az intézkedést, hogy ez csak zavart kelt az egyszerű hívőben, aki így azt sem tudja már, milyen az igazi mise.

Vannak azonban olyanok – köztük e sorok írója is – akik ezzel szemben úgy látják, hogy a régi rítus szerinti áldozatbemutatás csak pozitív hatással lehet az Egyház egyetemes, liturgikus életére. Először is visszaadja a rítusok gazdagságát, sokszínűségét. Az Egyház fennmaradása annak köszönhető, hogy a hívek egyszerre képesek megélni benne a hittételek szigorú egységét és a lelkiségek gyönyörű sokszínűségét. A mai két rítus sem a dogmák, hanem lelkületük szintjén különülnek el. Mindkettő Krisztus Jézus testének és vérének áldozatában részesít minket, de míg az egyik az áldozati jelleg, a másik az agapé jellegét hangsúlyozza.

A másik pozitívum a régi rítus visszaállításában, hogy a régi rítus nemes rendje fegyelmező hatással lehet az új rítus gyakorlása során tapasztalható szabados kilengésekre. Amikor bárányjelmezbe öltözött óvodások körbetáncolják az oltárt vagy az ambónál Szentlecke helyett a Kis hercegből olvasnak fel, biztosak lehetünk benne, hogy nem ez a valóban méltó cselekedet. És most csak azt a két furcsaságot említettem, amelynek személyesen tanúja voltam!

A régi rítus hatására talán kialakulhat a vágy a liturgia mélyebb megismerésére és annak tudatos, akár mindennapos megélésére.

A legtöbb templomban, főleg vidéken, ugyanis elszomorítóan kevesen járnak szentmisére. A padok sohasem telnek meg és a pár imádkozó hívő között is nagyítóval kell keresni a fiatalokat. Mindez valószínűleg azért van, mert a legtöbb helyen nem „valósult meg” az új liturgia célja: nem lett nagy, közösségi élmény a szentmise. Nem lett megtartó ereje, hanem a sok esetlegesség és esetlenség hatására elidegenítette az embereket a liturgia végigimádkozásától. Pedig az Egyház egyes papjai mindent megpróbáltak, hogy örökké „fiatalosak”, „rugalmasak” legyenek. Az új mise ennek ellenére fárasztó, unalmas tömeggyűléssé vált, amelyet minden hatásvadász erőlködés ellenére, nem tudtak vonzóvá varázsolni.

Nem lehetne hagyni, hogy egyszerűen hasson ránk a létező legnagyobb ünnep saját ereje? Nem lehetne bekapcsolódni benne az angyalok és az üdvözültek szüntelen énekéhez? Ha így tennénk, valószínűleg nem lenne többé szükségünk folyton új ötletekre, hanem egy gazdag liturgikus élet tárulna fel előttünk. Ajándékká válhatna az a tény, hogy minden nap van szentmise. Még számunkra, fiatalok számára is.